Kivételesen teljesen szubjektíven :)

Pár hónapja az egyik ismerősöm megmutatta az újonnan átrendezett kis birodalmát, és büszkén prezentálta az "Emlékeim" elnevezésű polcrészt, amely előtt én döbbentem álltam.

Cigisdobozok (számára biztosan fűződött hozzájuk valami kellemes emlék) kólásüveg, vegyipar csodái alkoholos italok üvegcséi, iPhone dobozok, meg pár ezmegaz.

Nem szokott könnyen elállni a szavam, és mivel nem akartam megbántani, sem magamat meghazudtolni, így összehoztam: "És sehol egy óvszeres doboz?" kérdést.
Miközben az zakatolt a fejemben, hogy ha eljön nálam az az idő, hogy lepereg előttem az életem filmje, és csak a legjobb, legdominánsabb emlékek bukkannak elő, kizárt dolog, hogy ilyenek legyenek benne (persze a cigisdoboz és alkoholos vackok meglepőek is lennének, de kávéscsészére sem számítok valójában:))

Viszont ez a csoki és a hozzá tartozó barátság remélem, hogy benne lesz :)

Szerethetünk-e egyszerre több embert igazán?

Ha szavazásra bocsátanánk, akkor biztosan lenne, aki úgy gondolná, hogy csak egyetlen embert szerethetünk igazán. Mások azon a véleményen lennének, hogy több embert is lehet őszintén szeretni.

Aztán lennének, akik úgy vélik, hogy szeretheti az ember a szüleit, gyerekeit, barátokat, de ez nem az igaz szerelem érzése, hanem egy teljesen más jellegű szeretet.

Ha visszatérünk oda, hogy azt szeretjük igazán, akinek különleges, nagy értéket tulajdonítunk, és egyedülállónak érezzük, akkor vizsgáljuk meg ezt a kérdést ebből a szemszögből.

Ha valaki két baráttal /barátnővel / szeretővel tart fenn szeretetre épülő kapcsolatot, akkor vajon mindkettőt ugyanúgy lehet szeretni?

Mindkettő egyedülállóan fontos lenne a számára? Vagy mindkettő kedves a számára, de egyikük sem a legfontosabb?

Érezhetünk persze egyszerre több embert is fontosnak, vonzónak, kedvelhetjük őket, de nyilvánvalóan nem szeretjük őket igaz szerelemmel. Vagy mégis? Mert az egyik ember így különleges, a másik pedig amúgy? 

A boldogság

Sonja Lyubomirski, aki - lehet, hogy a nevéből nem erre következtetnénk, de – egy ismert amerikai boldogságkutató, arra jutott, hogy a boldogságszintet 50%-ban genetikai adottságaink, 10 %-ban a környezeti adottságaink és 40 %-ban szándékos tetteink határozzák meg. Ezt valóban több kutatás is igazolta. Ha az eredményeket erre a 3 összetevőre csökkentjük, a boldogság szándékos tetteinkkel befolyásolható része általában 31-42 % közötti arányra jön ki.

Ebből a felsorolásból azonban kimaradt egy komponens, méghozzá a véletlen (ami sok ember szerint nincs is:)) Nevezzük akkor inkább a figyelembe nem vett tényezők összességének. Mivel ez nem volt az összetevők között, könnyen lehetséges, hogy ez a 40 % nem is 40, hanem mondjuk csak 20.

Az imént említett kutatásokban a boldogságszint megítélése értelemszerűen nem objektív méréseken alapult, hanem szubjektíven adott válaszokon.

Viszont könnyen meglehet, hogy mindenkinek máshol van a küszöbértéke, amely felett boldognak, alatta pedig boldogtalannak érzi magát. Nem tudhatjuk, hogy egy ember, aki elégedetlen a saját boldogságszintjével, valójában nem boldogabb-e, mint egy másik „igénytelenebb” és ezért elégedettebb társa.

Ezzel együtt érdekes, hogy még egy ilyen „lágy” változókkal elvégzett vizsgálat is kimutatott egy jelentős komponenst, amelynek mértéke csakis rajtunk múlik.

Még ha ez csak 20 %, akkor is képzeljük el, hogy a fizetésünk, bevételünk emelkedik húsz százalékkal, ugye, hogy nem is kevés az?

Tegyük ehhez hozzá azt is, hogy a 20 % csak egy átlag. Lehet ennél nagyobb és kisebb is ez a szám.
A kutatások azt is kimutatták, hogy vannak, akik egyszerűen boldog embernek születtek, az ő esetükben sokkal kisebb ez a szám. Akik nem ilyen szerencsések, azoknál viszont lényegesen magasabb is lehet.

Ebből látszik, hogy Tolsztojnak nem feltétlen volt igaza, amikor ezzel kezdte az Anna Karenina-t: „Все счастливые семьи похожи друг на друга, каждая несчастливая семья несчастлива по-своему”  (A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az)

Térjünk vissza a hétfő reggeli „mosolyogtassunk meg valakit” projekthez!
Ha elfogadjuk, hogy a környezet csak 10 %-ban hat valakinek a boldogságára, akkor is próbáljunk kedvesek lenni, főleg, ha azon szerencsésekhez tartozunk, akik eleve boldog(abb)nak születtünk :)

Szolgálati közlemény: Akkor is tessék mosolyogni, ha nem jut minden napra egy „reggeli Heni”, attól még van törődés, barátság, és most is fogom a kezedet.
Különben meg tudjuk, hogy a jégkorong az olyan, hogy ha az ember foga, arca, szája sérül, az jó, mert attól még lehet korizni :)

A szerelmes ember munka és sport közben is szerelmes

Mégsem befolyásolja ez az érzés (jó erre majd még visszatérünk később:)) az adott tevékenységben.

No de akkor hova tűnnek ilyenkor az érzelmek?

Kezdjük egy ritkábban használt szóval, a habituálódással. Ez a legalapvetőbb tanulási folyamatok egyike. Már a csecsemőknél is remekül működik: amilyen inger folyamatosan éri, az egy idő után olyan, mintha nem is lenne. EEG segítségével pontosan ellenőrizhető ez a tézis, mivel minden inger, amit az ember észlel, jól azonosítható agyi elektromos tevékenységet okoz.

A habituálódás nem csak a fizikai ingerek esetében működik, hanem olyanoknál is, amelyek tartalma, jelentése hordozza az ingert. Erről szól a farkast kiáltó fiú története is, aki folyton riogatja a többieket, akkor is, amikor a farkas sehol nincsen. Aztán amikor tényleg jön, akkor már senki nem hisz neki. Pontosabban: mindegy is, hogy hisznek vagy nem, a lényeg, hogy nem reagálnak, mert habituálódtak hozzá.

Ugyanígy tudunk az érzelmeinkhez is habituálódni. A szerelmes ember munka vagy focizás közben azért nem érzi a szerelem lobogását, mert habituálódott hozzá. Érzelmei meglétét ilyenkor az mutatja, hogy azonnal diszhabituálódik a legkisebb jelre is, ami a szerelmével kapcsolatos. Elég egy illat- vagy egy hangfoszlány, vagy bármi más apróság is, ami váratlanul a szeretett emberre emlékezteti.

Ez azonban tisztán az emberi érzelmek sajátja, a kognitív érzelmekre és a James-Lange féle mechanizmusok alapján működőkre nem érvényes.

A habituálódást nem szabad összekeverni az elfásulással. Ha valamibe belefásultunk, abból nem vagy csak nehezen tudunk diszhabituálódni. Egy számunkra korábban fontos dolog elvesztette a fontosságát, olyan, mintha nem is létezne. Egy érzelem addig él bennünk, amíg diszhabituálódást tud okozni.

Tisztán emberi érzelmeink erejét éppen az sokszorozza meg, hogy nem folyamatosan lobognak, hanem csak úgy bennünk vannak, és csupán akkor kerülnek előtérbe, amikor valamiért éppen aktuálisak, ezért diszhabituálódunk.

Érdemes a diszhabituálódást elősegíteni tudatosan is (ezt a legtöbb egymásba még szerelmes, egymást szerető pár nagyon jól tudja szervezni:))

Csaljunk egy mosolyt......

Mindenféle érzelemtől, szerelemtől elvonatkoztatva: törekedjünk arra, hogy jól kezdődjön a hetünk, és ne csak a miénk, hanem velünk együtt / általunk: másoké is.

Mit tehetünk ezért?
Csaljunk egy mosolyt valakinek az arcára!

Hívjuk fel, írjunk neki egy sms-t, küldjünk neki egy képet! Nem feltétlen szeretőről, szerelemről beszélek, gondolhatunk egy barátra is, aki fontos nekünk.

Ha pedig szeretet, szerelem, és éppen mellettünk van az, akit szeretnénk megmosolyogtatni, öleljük meg, indítsunk aprópuszi hadjáratot, grimaszoljunk, csikizzük meg (ha még nem tettük volna meg, akkor nosza; ha pedig már mindez megvolt, akkor kezdjük újra:))

Ugye, hogy sokkal jobb, hogy mosolyog a másik, és mosolygunk mi is?

Belső harmónia = unalmas élet?

Ha már rendben van az önbecsülésünk, harmonikus a belső körünk, és kiegyensúlyozott a kapcsolatunk a külső körrel, nem válik unalmassá az életünk?

Attól, hogy arra törekszünk, hogy fenntartsuk a belső rendet az életünk nyugodtabb lesz, de nem lesz unalmas.
Attól, hogy kimaradnak belőle a nagy veszekedések, bosszankodások, lehet, hogy már nem lesz olyan izgalmas :), de semmivel sem lesz szegényebb.

Intenzívebben élhetünk, elfogulatlanul, nyíltabban, figyelmesebben, megértőbben.
Nem attól gazdagabb az élet, mert állandóan mozgásban van, hanem attól, hogy odaadással, örömmel éljük meg.

Aki figyelt eddig, az tudja, hogy mi az erre felhozható legjobb példa:

Az őszinte szerelem

A belső körünk alakítása

Miután elolvastuk az előző bejegyzést, és kicsit tán le is ülepedett bennünk az, amit olvastunk, most már biztosan látjuk és érezzük, hogy a belső kör, csak a legritkább esetben kerek.

Az önmagunkról alkotott képünk szinte mindig téves képzetekből áll.

Vagy túl fontosnak érezzük magunkat, vagy bizonytalannak, és gátlásosnak.  Az ilyen téves képek miatt deformálódik a belső körünk. Sokszor sokkal torzabb képet alakítunk ki magunkról, mintha egy görbe tükörbe néznénk.

Mivel az énképünk naponta folyton foglalkoztat bennünket, egy idő után teljesen igaznak érezzük a tévesen kialakított képzeteket is.

Ha pedig a belső körünk nem harmonikus, akkor hogyan várnánk el magunktól, hogy a külső körünket helyesen kezeljük?

Meg kell próbálni kialakítani magunkban a saját belső harmóniaszabályainkat, mert ezzel már egy lépéssel közelebb kerülünk a belső egyensúlyhoz.

Amint harmonikusan tudjuk fejleszteni a belső körünket, az önbecsülésünket, belső szabadságunkat, kiegyensúlyozott lesz a külső körrel is a viszonyunk.

Egy példa a lehetséges harmóniaszabályokra:

• Szabaduljunk meg a tévképzetektől
• Ismerjük fel a belénk nevelt előítéleteket, amelyek szűk látókörűvé tehetnek
• Meg kell szüntetni a belső körünk egyenetlenségeit
• Meg kell akadályoznunk, hogy függővé tegyük magunkat valamitől
• Ne tagadjuk meg magunkat
• Legyen bátorságunk ahhoz, hogy cselekedjünk

A külső és a belső kör

Képzeljünk magunk elé egy szép, szabályos kört. Ez az, amire azt mondjuk, hogy „én”, vagyis a mi belső körünk. Egész életünk folyamán arra kell törekednünk, hogy ez a kör mindig szabályosan kerek, és harmonikus legyen.

Ezen a körön kívül, van egy szabálytalan, horpadásokkal teli kör: ez a külvilág, amit minden nap megtapasztalunk. Ez a kör sosem kerek. A horpadások a bosszúságok, a nehézségek, a kicsúcsosodások pedig a sikereink.

A belső kört, azaz az önérzetemet szigorúan el kell választanunk a külső körtől. Ha ez nem sikerül, akkor a külső kör horpadásai hamar a belső körön is megjelennek. És ekkor leszünk  bosszúsak, sértettek, megbántottak, bizonytalanok.

Pedig sem a sikerek, sem a kudarcok nem lehetnek hatással a belső körre, annak kereknek és harmonikusnak kell maradnia. Amint azt tapasztaljuk, hogy bosszúsak, csalódottak stb vagyunk, arra kell törekednünk, hogy a belső kört a lehető leghamarabb harmonikus szabályos körré alakítsuk vissza.
Az önbizalmunkat, a megelégedettségünket, és elsősorban az önbecsülésünket, belső szabadságunkat a külső események nem sérthetik meg, semmilyen befolyással nem lehetnek rá.

Ha konzekvensen el tudjuk választani a belső és külső körünket, akkor a sértő, bántó dolgok soha nem juthatnak el a belső körig.

Akkor sem, ha a csalódást, sértést, megbántást a mi hibánk okozta. Elgondolkodni érdemes rajta, és tanulni a hibánkból, de nem engedhetjük be a belső körbe, mert teljesen logikátlan és irreális lenne.
Ha pedig nem a mi hibánk okozta, akkor meg még annyi keresnivalója sincsen a belső körünk közelében.

Lássuk be, hogy a csalódottságot, bosszúságot, haragot magunknak okozzuk.  Mégis azt képzeljük, hogy mások bosszantanak, okoznak csalódást nekünk.

Pedig az érzelmek a belső körben keletkeznek, saját énünkben.

Könnyebb lesz mostantól elengednünk a negatív érzelmeket, ha a közelünkbe férkőznek?

Negatív érzelmek

Miért szenved napjainkban is rengeteg ember, holott látszólag semmi okuk nincsen rá?

Sokan vannak, akik nem tudnak függetlenek lenni, nem érzik magukat belsőleg szabadnak, ezért tele vannak gátlásokkal, lelkileg blokkolja őket ez. És a lelki bajok idővel testi tüneteket is produkálnak.

Nehéz ugyan tudatosítani magunkban, hogy „Az ember nem attól szenved annyit, ami történik vele. Inkább attól, ahogyan ezt tudomásul veszi”

Említettem már pár bejegyzéssel korábban, hogy nem kell rágódnunk azon, ha csalódottnak vagy sértve érezzük magunkat. Lássuk most akkor, hogy miért ne tegyünk így!

Ha valami miatt bosszúsak vagyunk, akkor saját magunkat bosszantjuk fel valójában, kerülő úton, másokat használva fel ehhez.

Ha csalódottak, bosszúsak, sértődöttek vagyunk, akkor valami balul sült el, nem úgy történt, ahogyan azt elvártuk. Mivel annyira másképpen történt, mint amire mi számítottunk, feltételezhetjük, hogy mi személy szerint mindent megtettünk azért, hogy úgy alakuljanak a dolgaink, ahogyan azt terveztük.
De lehet, hogy mégsem voltunk eléggé meggyőzőek (de magunkat miért ostoroznánk?) vagy a másik fél hozzáállásával volt a gond (de mások miatt főleg miért bosszantanánk magunkat?)

Aki ezt olvassa, és nem ismerős számára az az érzés korábbi saját tapasztalatból, hogy valamin felbosszantja SAJÁT MAGÁT, belehergeli, lovallja MAGÁT a bosszúság, csalódottság, sértődöttség érzésébe, annak kár is innen tovább olvasnia, mert tökéletesen kezelte eddig is az ilyen helyzeteket :)

Mi emberek sokszor nem a valóságban élünk, hanem egy „én”-nek nevezett kis külön világban. Ez pedig a képzelődések tárháza. Itt elképzeljük, hogy jól nézünk ki, vagy éppen az ellenkezőjét: hogy dehogyis. Nagyszerűnek érezzük magunkat, vagy semmire sem alkalmasnak. Minden egyes embernek ilyen dolgok kóborolnak a fejében, hogy milyenek vagyunk, és milyennek látnak minket mások.
Mivel folyton ismételgetjük ezt magunkban, igaznak érezzük ezeket a képeket.

Mivel pedig sokat foglalkozunk saját magunkkal, ezek a képzelődések eltérítenek minket a valóságtól, és saját énünket tesszük a világ közepévé.

Térjünk vissza oda, hogy mégis, mindezek ellenére úgy érezzük egy csalódás után, hogy az a mi hibánk.

Ha szabadon választhatunk, akkor mit szeretnénk érezni egy csalódás után?

1. Megszabadulni a csalódástól, és megkönnyebbülni?
2. Avagy hosszasan búslakodni a csalódás miatt, és egyre távolabb kerülni a valóságtól?

Na, ugye, hogy ugye :) El kell engedni a bosszúságot, csalódottságot, sértettséget, megbántottságot, haragot, mert nem kell nekünk!

Az egyensúly, azaz a kerékpár hasonlat

Ki ne emlékezne azokra az időkre, amikor elsajátította a biciklizés alapjait?

Mivel ez sokak számára ismerős, nem kell messzire menni egy remek példáért.
Kerékpár = öröklött biológiai tulajdonságok

A kerékpárok is sokfélék, akárcsak az emberek. Lehetnek könnyű versenykerékpárok, de  akadnak masszív vázzal készültek is.  Láthatunk mutatós, csilli-villi darabokat, és leharcolt, rozsdarágta példányokat is. Akad közöttük is gyári hibás, ami a rossz vagy hibás öröklött tulajdonságoknak felel meg.

Az út, amelyen tekerünk =  szociális / anyagi helyzetünk

Vannak sima és göröngyös utak, kátyúsak, meredeken felfelé vezetők, de lehetnek lejtősek is, hogy nyaktörő mutatvány leszáguldani rajta.

De ami a legfontosabb: mi magunk ülünk fel a kerékpárra. Megmutatták, elmagyarázták nekünk, hogy a haladáshoz pedálozni kell.  Aki elfelejt tekerni, az eldől, aki hirtelen akar kilőni, az könnyen megcsúszhat.

Megmutatták azt is, hogyan tudunk egyenesen haladni, miként tudunk jobbra illetve balra kanyarodni.

A felsoroltakat bárki megmutathatja nekünk, nekünk csak utánozni kell. De!

A legjobb kerékpár (öröklött tulajdonságok), a legtökéletesebb útviszonyok (szociális háttér) a hajtás (tevékenységünk) és a kormányzás (célkitűzések) egyetlen méterrel sem visznek minket előrébb, ha nem teljesítjük a legfontosabb feltételt: azaz nem tanulunk meg egyensúlyozni.

Erre valószínűleg mindannyian egyedül éreztünk rá. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egyensúlyban vagyunk, és rájöttünk arra is, hogy miként tudjuk ezt az egyensúlyt megtartani.

Nos: ezt az egyensúlyt kéne megtalálnunk az életünkben is, és amint megtaláltuk, folyamatosan arra törekedni, hogyha külső tényezők átmenetileg ki is billentenek minket, igyekezzünk minél hamarabb újra megtalálni.

A pozitív gondolkodás

Mit is jelent pontosan a pozitív gondolkodás?  Azt, hogy bizakodónak, optimistának kell lenni?
Sokan rávágnánk, hogy igen.
De nézzük meg alaposabban!

A pozitív szó a „ponere” igéből származik, aminek jelentése: tesz, helyez, állít.  Tehát a pozitív annyit tesz: odaállított.  Azaz ami itt van, méghozzá úgy, amilyen az valójában.

A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy olyannak fogadjuk el a valóságot, amilyen. „Take it for what it is”

A pozitív gondolkodásmód igenli a valóságot, de nem akarja megszépíteni, mert az már nem pozitív, hanem illuzórikus gondolkodás volna.

A belső egyensúly a valóságnak megfelelő gondolkodásmódot feltételez, elsősorban saját magunkról, de a körülöttünk levő világról is.

A felelősség

Ha elfogadtuk azt, hogy fontos a másik tisztelete egy kapcsolatban, akkor gondolkozzunk el, hogy ez mivel is jár együtt.

Egyetérthetünk talán abban is, hogy felelősséggel.

A felelősség a valóságnak megfelelő, emocionális és racionális, minden kapcsolatunkra vonatkoztatható és igaz kifejezés.

A világ két részéért tartozunk felelősséggel, egyrészt a belső világunk iránt, amit „én”-nek nevezünk, másrészt a külvilágért.
Lelkivilágunk része a tudat, melynek mi magunk vagyunk a forrása, és benne van mindaz, amit a külvilágról gondolunk.

A külvilág pedig az, amit érzékszerveinken keresztül érzékelünk.

Mindkettő világért felelősek vagyunk, de elsősorban saját lelki életünk alakításáért, másodsorban azonban a hozzánk közel állókért is felelősek vagyunk (családunkért, barátainkért )

Igaz a sort még hosszan sorolhatnánk, hogy pl: vezetőként felelősek vagyunk a velünk illetve nekünk dolgozókért, felelősek vagyunk a természeti környezetért, ami körbevesz minket, és így tovább.

Mi a különbség a kötelesség és a felelősség között?

Felelősséget meggyőződésből vállalunk, ezért a felelősség örömöt jelent, míg a kötelesség teher.

Junimond februárban :)

Mihez kezdjünk a csalódással?

Ha már visszakanyarodtam a féltékenységhez: hogyan lehet jól kezelni azt, ha az embert csalódás éri?

A csalódás okozhatja azt is, hogy kijózanodunk, de ha fájdalmasan sértőnek is érezzük, akkor bajban vagyunk.
Ha elkezdünk negatív érzelmeket táplálni az iránt, aki miatt sértve, megbántva érezzük magunkat, akkor saját magunknak okozzuk a legnagyobb kárt.

Valószínűleg mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a legnagyobb csalódáson is túl kell lépnünk. Mit tehetünk ezért?

Természetesen nem a szőnyeg alá söpörve azt, amit érzünk.

Be kell sorolnunk a történteket a tényleges valóság eseményei közé. Kényszerítenünk kell magunkat, hogy olyannak lássuk a valóságot, amilyen. A kényelmes illúzióikat el kell felejtenünk.
Ha a valóságot pont olyannak érzékeljük, amilyen az valójában, könnyebben megszabadulunk a csalódástól.

A sértés az a másik fél valamilyen megnyilatkozása, nem vehetjük magunkra, nem belőlünk indult ki. Tehát semmi köze nincsen a mi önbecsülésünkhöz, és nem engedhetjük meg azt, hogy aláássa azt.

Ha nem tanultuk meg, hogy elválasszuk egymástól a belső és külső kört, és nem tudjuk a belső kört újra kerekké és harmonikussá tenni, akkor is meg kell próbálunk uralkodni magunkon. Azért, hogy ne tegyünk rosszat másoknak, de saját magunknak se ártsunk.

Az izgalom és feszültség levezetésére számtalan veszélytelen lehetőség van, amelyek által meg tudunk szabadulni a negatív érzelmektől (sport, séta, zenélés, közös program a barátokkal, stb)

Önmagunkat szeretni

Hisztek abban, hogy ahhoz, hogy másokat szeretni tudjunk, először önmagunkat kell megtanulni szeretni?

Az önmagunkat szeretni azt kéne, hogy jelentse, hogy figyelünk az önbecsülésünkre,  másrészt az önbizalmunkra is.

Hogyan tehetjük ezt meg?

• Mindig és mindenkivel úgy viselkedünk, ahogyan szeretnénk, hogy mások velünk viselkedjenek
• Önbizalmunk megőrzése érdekében ténylegesen azt kell tennünk, amit el akarunk érni

Miért kell magunkat szeretni?

Amikor megbecsüljük magunkat, őszinték, elfogulatlanok és racionálisak vagyunk önmagunkkal szemben, bízunk a képességeinkben, akkor leszünk csak képesek arra, hogy úgy éljünk, ahogyan azt helyesnek tartjuk. Ha ezeket képesek vagyunk megtenni, akkor eléggé magabiztosak vagyunk ahhoz, hogy ne deficitek alapján válasszunk párt magunknak, és ne bukkanjon elő a kapcsolatban a féltékenység.

Úgy találjuk-e az igaz szerelmet?

Nem hiszem. Nem lehet rátalálni, nem várja készen az embert sehol. Megteremthetjük magunknak, mivel nem egy kész termék, ami simán az ölünkbe hullik, csak elég kitartóan kell várni.

Az igaz szerelem egy kert, melybe el kell vetni a megértés, tapintat, segítőkészség, tisztelet és bizalom magvait. Csak ezek után számíthatunk arra, hogy a szerelem szárba szökken, és virágozni kezd, hogy végül majd gyümölcsöt is hozzon.

A szerelemben két dologra vágyunk nagyon: meghódítani a másikat, valamint odaadni magunkat neki. Mindkettőt akarjuk: kapni és adni. Nem csak lelki, hanem testi értelemben is.

Sok minden felsorolódott már, ami kell ahhoz, hogy teljes lehessen a szerelem. Az egyik legfontosabb feltétel még csak érintőlegesen került szóba: a másik tisztelete, pontosabban a másik önállóságának a tisztelete.
Azaz meg kell adni a másiknak a szabadságot, hogy úgy élhessen, ahogyan szeretne. Ha el tudjuk fogadni, hogy a másik egy önálló, szuverén egyéniség, akkor azt is tudomásul tudjuk majd venni, hogyha idővel megváltozik.

A beteljesülő szerelem két fontos összetevője tehát:

• A megértést és egyesülést akaró erotikus szerelem
• A másik önállóságát és változását elfogadó tiszteleten alapuló szeretet

Amikor a szeretet mindkettőre képes, akkor egy bensőséges, beteljesülő szerelem születhet belőle, a bizalom légkörét megteremtve, energiát felszabadítva, toleranciát és jóakaratot szülve.

Kezdjük el pipálni azt, amiben már volt részünk amikor szerelmesek voltunk (magunknak, vagy láttunk, hallottunk már ilyet:))

• Állandó zsizsegés, üde frissesség
• „Soha nem fáradok el” érzés
• Embertársaink hibbantságának könnyebb tolerálása
• Az egész világot magunkhoz tudnánk ölelni hangulat

Olyat is látott már biztosan mindenki, hogy miként viselkedik az az ember, akinek lejtmenetben van éppen a kapcsolata. De azt most hagyjuk :)

Az azonos hullámhossz

A vonzalom egyik nagyon fontos oka, mind közül a legrejtélyesebb és egyben a legerősebb is. Ez a ráhangolódás vonzereje. Nem is tudatosul bennünk, csak érezzük: egy hullámhosszon vagyunk. A rezonanciát az érzékenységünkkel érzékeljük, nem a szemünkkel, vagy az értelmünkkel.

Az érzelmi rezonancia beszéd közben jön létre, ez azonban kevésbé függ a témától, mint attól, miként figyelünk a másikra, mennyire megértően és őszintén, de leginkább, hogy milyen komolyan válaszolunk.
Ha valódi bizalmat érzünk, megtörtént az egymásra hangolódás. Belső szabadság, önbizalom és megalapozott önbecsülés nélkül ilyen találkozások nem lehetségesek. Éppen ezért ritkák is, de szinte mindenki erre vágyik.

Mivel az érzelmi rezonancia olyan ritka, és mert olyan sóvárogva vágyunk rá, készek vagyunk újra meg újra szerelembe esni.

A mágnes negatív pólusa ilyen esetekben nem illuzórikus kiegészítést keres, hanem valódi kapcsolatot.

A szerelem teljessége

Aki az előzőekben olvasottak alapján nem tudott felidézni magában egyetlen olyan kapcsolatot sem, ami a fentiek ismeretében az első pillanattól bukásra volt ítélve, mert a deficitekre épült, az mosolyogjon egy nagyot, és legyen büszke arra, hogy nagyon rendben van a saját belső harmonikus köre.

Kövessük végig egy személyes deficitre épülő kapcsolat életciklusát.

Tekintsük két ember életét egy-egy egyenesnek. Vegyük úgy, hogy amikor egymásba szeretnek, akkor keresztezik egymást az egyenesek. Persze itt vannak a mágnesek is. Az egyik ember aktuális deficitpólusa a másik pozitív pólusával találkozik.

Abban a pillanatban jön az önigazolás. Megtaláltuk azt, amire annyira vágytunk, amit kerestünk.
De mivel beköszöntött a látszólagos harmónia, mindkét fél változik, más lesz, mint a találkozás előtt volt. Éppen azért, mivel mindenki másnak érzi magát, mint a találkozás előtt, az életvonalak/egyenesek szétválnak. Ha nincsenek egymással párhuzamos érdekek már meg is ette a fene az egészet. És ne feledjük, itt nem a közös vonásokra épült fel a szenvedélyes szerelmi időszak, hanem a deficitre és az elvárásokra.

Vonjuk le a konklúziót: a rajongó szerelem állapotából el kell jutnunk a szerelem teljességéig. Ahelyett, hogy visszatérnénk az illuzórikus elvárásokhoz, meg kell próbálnunk a szerelem teljessége felé előrehaladni.  El kell fogadni, hogy nem a rajongó szerelem újrakezdése a megoldás, hanem a kapcsolat egy más formája, az igaz szerelmen alapuló stabil kapcsolat.

Elvárások, mint kényszerítő kívánságok

Mi okozza, hogy kialakulnak bennünk ezek az elvárások?
Nem, nem. Nem valami pozitív dolog. Az ok: a deficit. Valaminek a hiánya.

Alaptétel: Minden hiány arra ösztönöz, hogy megszüntessük.

Térjünk vissza a mágnespatkós hasonlathoz!

A mágnespatkó egyik pólusa negatív (itt van a deficit), a másik pólusa pozitív (itt vannak a kívánságok)

Ahogy a mágnes negatív és pozitív pólusa között ellenállhatatlan vonzás jön létre, ugyanígy a pszichikai deficit és a vágyott elvárások közti feszültség is szenvedélyes vonzalmat kelt.

Hogyan tudnánk ennek ellenállni?

Könnyedén. Tisztában kell lennünk azzal, hogy miben áll a saját deficitünk.

Lássunk egy példát, hogy könnyebben értsük! Akinek szeretethiánya van, annak olyan partner szerepel majd az elvárásai között, akivel szeretetben kiteljesedő kapcsolatot alakíthatnak ki.

És ne, ne tévesszük össze a szeretethiányt azzal, hogy valaki egyedül él. Lehet az ember úgy is veszettül magányos, hogy a partnere éppen átöleli (amennyiben az éppen nem az elvárásoknak megfelelő partner)

Akkor is így van ez, ha ezek a deficitek valójában tévképzetek, mert akkor is olyan partnerre vágyik az ember, akiben mindaz megvan, ami belőle hiányzik.

A vacakság az ebben, hogy minden egyes alkalommal, amikor érzünk ugyan szimpátiát és bűvöletet, de elnyomjuk, erősödik a deficit.

A másik faramuci dolog, hogy minden esetben saját gyengeségünk ellensúlyozására törekszünk, de ezáltal olyan embereket találunk vonzónak, akik éppen az ellenkező irányba billentek ki az egyensúlyi állapotból.

Bizonytalan – magabiztos
Vidám, felszabadult – gátlásos

Magát jelentéktelennek érző – felvágós

És lássuk be: az egyéni deficit bármely formája elég a szenvedélyes szerelem fellobbanásához.

El kell fogadnunk, hogy addig, amíg téveszmésen, vagy valósan, de nincsen meg a saját belső egyensúlyunk, addig folyamatosan zuhanunk egyik csalódásból a másikba.

Az oly fontos belső egyensúlyt nem lehet más emberen keresztül megtalálni. Ezt magunknak kell megteremtenünk. Ha ezt sikerült elérnünk, már lesz esélyünk az igaz szerelemre.

A vonzalom kialakulásának okai

Az egyik okot már érintettünk, és valójában magunktól is tudjuk rá a választ. Ez a külső megjelenés

A másik, sokkal érdekesebb ok olyasmi, ami kívülről nem érzékelhető.  Amit felismerünk egy adott ember „egyéniség”-ként emlegetett részeként, az a lelki és szellemi tartás, egyedi volta és gondolkodásmódja.

Ez a rész szemmel nem látható. Intuitív módon mégis megélhetjük, és megérthetjük.  Általában nem abból ismerjük fel elsődlegesen, amit a másik fél mond, hanem abból, ahogyan mondja.

Ha sikerül azonos hullámhosszra kerülnünk, akkor bele tudjuk érezni magunkat a másik személyébe, sőt, arra is képesek vagyunk, hogy hozzá hasonló módon éljünk meg dolgokat. Innentől pedig csak erősödik az „azonos hullámhossz” érzés, pedig nem tudatosan történik ez a folyamat, az adott helyzetben nem is vesszük észre, és szavakba sem tudnánk önteni, hogy mi történik éppen velünk.

De vigyük tovább ezt a részt!
Ha a fentiekkel egyetértünk, akkor tegyük fel, hogy azért leszünk szerelmesek, mert a másik fél vagy a külső jegyek, vagy a személyiségének vonásai alapján megfelel az elvárásoknak.

De mit is jelentenek itt az elvárások?

Aki valamit vár, az általában azt feltételezi, hogy minden a korábbi tapasztalatok alapján fog történni, pl: az éjszakát ismét a nappal követi, ha elejtünk valamit, akkor az leesik és nem fel, etc.

Azonban ahhoz, hogy beleszeressünk valakibe, nem azt várjuk, amit már számtalanszor átéltünk. Olyasmit várunk, amit mindig is kerestünk, és reméltünk, de eddig még soha nem találtunk meg, és nem éltünk át.

Meddig szerelem a szerelem?

Aki volt már szerelmes biztosan egyetért azzal, hogy a szerelmesnek lenni elbűvölő, felemelő érzés. Kaput nyithat egy harmonikus kis világba.
Vajon mindenki belép ezen a kapun? Vagy van olyan is, aki csak bekukucskál egy kis résen?

Meddig szerelem a szerelem?
Az első szenvedéllyel teli időszakban?  És amint az elmúlt, tovább kell lépni, új partnert keresve? Hogy folyamatosan fenn lehessen tartani a szárnyalós időszakot, ahhoz tovább kell lépni, de nem hinném, hogy ez okos megoldás.

Létezhet-e szerelem első látásra? Ami azonnal magával ragad, kölcsönösen érzi mindkét fél, és határtalan az elragadtatottság.

Ha nem létezik, akkor az erős vonzalomból alakul ki fokozatosan a mély összetartozás érzése?

Tfh, a rajongó, mindent elsöprő szerelem pusztán az emberek vágyaiban él. Éppen ennek köszönhetően könnyen beleszeretünk olyasvalakibe, aki megfelel a bennünk élő illúzióknak.

Ez elsősorban a külső megjelenés lehet, amihez az arckifejezések, mozdulatok, testbeszéd társul, amit egységét tekintve, az illető kisugárzásaként érzékelünk.  Vagyis az elsőként látható dolgok megfelelnek az elvárásoknak.

Mikor leszünk azonos hullámhosszon?

Értelemszerűen akkor, amikor a szellemi értékek terén támasztott elvárások is találkoznak. Ha megfog minket a másik jelleme, intelligenciája is, és még az érdeklődési körünk is hasonló, akkor érezhetjük, hogy ez nem csak a szenvedélyes szerelem, hanem már közelít a – még mindig nem definiált – igaz szerelemhez.

Ha idáig már nem jutunk el, csak a szenvedélyes részéig, akkor abból mindig csalódással fogunk kilépni. Ez egy ördögi kör lehet, mert amíg nem szabadulunk az illúzióktól, és nem teszünk kísérletet arra, hogy megfordítva a dolgot ne a szenvedélyeset keressük, hanem az igazat, csalódás csalódást fog követni.

A mágnes két pólusa

Tfh, elfogadjuk, hogy a szerelem, nem kényszeríthető ki, azaz a szerelem és a hatalom két ellentétes pólus. 

Mi van, ha olyanok, mint a mágnes két pólusa? Azaz egységet alkotnak és összetartoznak, akkor is, ha két ellentétről beszélünk.

Bár még nincsen meg pontosan a definíció, hogy mi az „igaz szerelem”, de abban talán egyetérthetünk már így is, hogy a szerelem erőssé tesz. Amitől úgy érezzük, hogy hatalmunk van. De ezt a hatalmat nem a partnerünk felett akarjuk gyakorolni.

Amikor az ember szerelmes, azt szeretné, hogy a másik le legyen nyűgözve, el legyen varázsolva, kívánja őt.
Ez az a befolyás (vagy hatalom), amit a másikra gyakorolni szeretne. Minden olyan eszköz, amit ehhez felhasznál, arra szolgál, hogy a másikat meghódítsa, megnyerje magának.

Beleszeretve valakibe, teljes meggyőződéssel hisszük azt, hogy birtokunkba került, amit addig nélkülöznünk kellett. Elérkezett a boldogság ideje, hiszen már mindenünk megvan, tiszta harmónia az életünk. Kit érdekel holmi nélkülözés, ellenségeskedés, mindennap előforduló apró bosszúságok?

Nem magunkat erősítjük meg ilyenkor, hanem a másiktól kapjuk a megerősítést.

Amint előjön azonban egy csipetnyi kis kétely, felmerül bennünk, hogy elveszítettük a vonzerőnket, a kétely nyomán pedig a bizonytalanság is becsúsztatja az első lábát az addig oly harmonikus világunkba.

Innen pedig már csak egy leheletnyi időt kell hagyni, máris ott álldogál a féltékenység is, hogy bebocsátást sem kérve, ránk törje az ajtót.

Vajon tényleg így születik a féltékenység? Van rá mód, hogy elkerüljük?

A féltékenység

Vajon együtt kell-e járni a szerelemnek a féltékenységgel? 

Hümmm. Attól, hogy valami gyakran előfordul, még nem feltétlen normális jelenség.

Féltékeny lesz-e az, akit elhagynak?  Miért lenne? Maximum csalódott lehet (de erre majd úgyis visszatérünk, hogy azt sem kell éreznünk valójában)
Féltékeny lesz-e az, akit megcsalnak? Miért lenne? Ugyanúgy csak csalódott lehet, de az sem szükségszerű.
 

Akkor mégis mi adhat okot a féltékenységre?

Szerintem a féltékenység az a minden alapot nélkülöző félelem, hogy a partner valaki mást tüntet ki a figyelmével.
Amikor valaki bizonytalan, vagy kevés az önbizalma, eléggé egyenes út vezet a féltékenységhez.  Ehhez kell persze az is, hogy az egyik fél túlzottan ki akarja sajátítani a partnerét. 
Ez a háttér vezet oda, hogy alaptalanul folyton úgy érzi: a kapcsolat veszélyben forog.
Furcsa módon mégsem vezet ez soha ahhoz, hogy beletörődjön a sorsába.  Itt lépnek be a képbe a sűrűsödő viták, a szemrehányások, vádaskodások.
Azaz folytatódik a kapcsolat kezdetén már említett harc, csak egy teljesen új platformon.

Pedig szeretetet, szerelmet erőszakkal kikényszeríteni nem lehet.

Akkor most jó a féltékenység? Vagy nem annyira? Normális érzés, hogy ki akarjuk sajátítani azt, akit szeretünk? Avagy mégsem az?

Harcok egy kapcsolatban

A legtöbb kapcsolat már az elején hatalmi harccal kezdődik, hiszen szeretnénk hatalmat szerezni a másik felett.

Ehhez a férfi a csábítás és az udvarlás eszközeit használja, míg a nők nemiségük hatalmát vetik be csaliként, hogy partra húzzák a halat (lett légyen szó szűzről avagy kokott hölgyikéről)

Mégis lehetséges, hogy ebből idővel egyenlőségen alapuló kapcsolat legyen?

A flört

Akinek egy kapcsolatban csak az érzéki vágy fontos, aki csak visszaigazolást szeretne arról, hogy elég vonzó, az csak flörtöl. 

Aki flörtöl, az nem olyan kapcsolatra vágyik, amiben a megértésnek, az egymás iránti felelősségnek, vagy a barátságnak szerepe van.

A fajfenntartást szem előtt tartva a természet gondoskodik arról, hogy az ember szaporodni vágyjon. Amint megfelelőnek tűnő szexuális partnerrel találkozunk, felébrednek a szexuális vágyak, Akkor is így van, ha ezt éppen akkor nem mutatjuk ki nyíltan :)

A vágy és a flörtölés rokonok.  Bár a vágy inkább prózai, és akkor tekinthetjük a flörtöt költőinek.

Mindannyian tudjuk, hogy a flört a legtöbbször véget ér a kacérkodásnál, amint megmérettetünk, és vonzónak találtattunk.  Mert ebben éppen ennyi van, nem kell, hogy szexuális szándék legyen mögötte.

Vajon részleges szerelem-e a flört? Vagy semmi köze a szerelemhez?

A szerelem természete

Fogadjuk el, hogy a szerelem a tisztán emberi érzelmek közé tartozik, és csak akkor nyer értelmet, ha két ember tisztában lesz saját szelfjével, és annak kiegészítését megtalálja a másikban (innen lesz érdekes, hogy akkor az ellentétek vonzzák egymást, vagy pedig az azonosságok:))

Ugye egyetértünk abban, hogy a szerelem tartalmaz egy jó adag prózaiságot (ne feledjük: biztonság) meg egy dózisnyi költőiséget is?

"Jancsi Pannit nyerje meg
Zsák a foltját lelje meg,
Hím a nőstényt vigye haza,
s ne legyen panasza"
(Lándzsátrázó Vilmos)

A harmadik és negyedik  sorban ott van  a prózaiság, amely a biokémiai alapokra utal, a "zsák a foltját" fordulat pedig a tisztán emberi, azaz költői rész.
A szerelem azért is összetett, mert az érzelmek mindegyik alaptípusából tartalmaz elemeket.

• James-Lange féle mechanizmusok
• kognitív, de nem tisztán emberi érzelmek (megtanuljuk szeretni a másik furcsaságait, akkor is, ha érthetetlenek számunkra)
• a szelf üzenetei,, amelyek tisztán emberiek

"Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít? "
(József Attila)

Létezik-e igaz szerelem?

Amennyiben létezik, vajon milyen lehet? Definiálható? Mindenkinek ugyanazt jelenti vajon, vagy egyénenként eltérő?

Függ-e attól, hogy milyen tapasztalataink vannak, hogy mit látunk magunk körül?

Az a dolog, amit az emberek általában szerelemnek neveznek, nagyon különböző, sokféle, sokszínű, mintha egy kaleidoszkópba néznénk, és minden belekukkantás előtt más-más képet hoznánk létre.

Ha elfogadjuk, hogy a szerelem rokona a szeretetnek, akkor mindjárt kiderül, hogy szeretni sok mindent lehet. Embereket, tárgyakat, eszméket, sportokat, és még sorolhatnánk.

Tfh, az az igazi szeretet, amiért sok ráfordítással, odaadással hajlandóak vagyunk tenni is, és nem csak gondolunk rá.

Tfh, azt szeretjük, ami számunkra különleges, egyedülálló, azt véljük róla, hogy páratlan, és többet ilyet nem találunk.

Próbáljuk meg meghatározni, hogy milyen részekből tevődhet össze a szeretet, hátha rájövünk, hogy automatikusan képesek vagyunk-e rá, vagy meg kell tanulnunk bánni ezzel az érzéssel.

Mekkora részét teszi ki a vágy, mennyire fontos szerepet játszik a másikhoz való ragaszkodásban, hogy biztonságra vágyunk?
Vajon hány ember említené ezt a kettőt, amikor arról kell beszélniük, hogy miért szeretnek valakit?