Vajon együtt kell-e járni a szerelemnek a féltékenységgel?
Hümmm. Attól, hogy valami gyakran előfordul, még nem
feltétlen normális jelenség.
Féltékeny lesz-e az, akit elhagynak? Miért lenne? Maximum csalódott lehet (de erre
majd úgyis visszatérünk, hogy azt sem kell éreznünk valójában)
Féltékeny lesz-e az, akit megcsalnak? Miért lenne? Ugyanúgy csak csalódott lehet, de az sem szükségszerű.
Féltékeny lesz-e az, akit megcsalnak? Miért lenne? Ugyanúgy csak csalódott lehet, de az sem szükségszerű.
Akkor mégis mi adhat okot a féltékenységre?
Szerintem a féltékenység az a minden alapot nélkülöző
félelem, hogy a partner valaki mást tüntet ki a figyelmével.
Amikor valaki bizonytalan, vagy kevés az önbizalma, eléggé egyenes út vezet a féltékenységhez. Ehhez kell persze az is, hogy az egyik fél túlzottan ki akarja sajátítani a partnerét.
Ez a háttér vezet oda, hogy alaptalanul folyton úgy érzi: a kapcsolat veszélyben forog.
Furcsa módon mégsem vezet ez soha ahhoz, hogy beletörődjön a sorsába. Itt lépnek be a képbe a sűrűsödő viták, a szemrehányások, vádaskodások.
Azaz folytatódik a kapcsolat kezdetén már említett harc, csak egy teljesen új platformon.
Amikor valaki bizonytalan, vagy kevés az önbizalma, eléggé egyenes út vezet a féltékenységhez. Ehhez kell persze az is, hogy az egyik fél túlzottan ki akarja sajátítani a partnerét.
Ez a háttér vezet oda, hogy alaptalanul folyton úgy érzi: a kapcsolat veszélyben forog.
Furcsa módon mégsem vezet ez soha ahhoz, hogy beletörődjön a sorsába. Itt lépnek be a képbe a sűrűsödő viták, a szemrehányások, vádaskodások.
Azaz folytatódik a kapcsolat kezdetén már említett harc, csak egy teljesen új platformon.
Pedig szeretetet, szerelmet erőszakkal kikényszeríteni nem
lehet.
Akkor most jó a féltékenység? Vagy nem annyira? Normális
érzés, hogy ki akarjuk sajátítani azt, akit szeretünk? Avagy mégsem az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése